Áv hó 9.

"A 70. évnek azon a forró kora szeptemberi napján, amikor a római katona tűzcsóvája felgyújtotta az ostromlott főváros szentélyét, hogy a mohón tovaterjedő tűzben elhamvadjon a szent város, és feladja a reménytelen küzdelmet a védősereg utolsó maradványa is: úgy látszott, hogy a zsidó népnek már akkor is másfélezer éves története véget ért. ...
...

Az "utolsó főpap" kezéből maga Isten vette ki a kulcsait- így tartja a legenda. A zsidó nép története -így hirdette minden- véget ért.
...

A zsidóság egy része a vallásos fantázia transzcendens világába menekült a kibírhatatlan valóság világa elől - és ugyanakkor tudósok egy kicsiny csoportja a rideg valóság szférájában akarja megteremteni a maga külön, zárt kis világát.A szentély pusztulásának éve nemcsak reménytelen véget, felszámolást, befejezést jelent, hanem kezdetet és ígéretet.
Miközben a kint a falakon a legvadabbul dúl az ostrom, bent a városban pedig a "jó hazafiak" és a "még jobb hazafiak" pártja irtja egymást minden ellenségnél is vadabbul - egy kicsiny csoport éjjel, lopva elhagyja a halálraítélt várost.
Tudósok ezek, az öreg és nagytekintélyű rabbi Jochánán ben Zákkáj a vezetőjük, és útjuknak célja Javne, kis tengerparti városka Jaffa és Lidda között, ahol pacifikált római területen, a római hatóság engedélyével zsidó iskolát szeretnének alapítani.
...

Hogy vagyunk és amik vagyunk, sok tekintetben Javne bölcseinek köszönjük. Ott és akkor, a szentély pusztulásának évében, Javne városában születik meg a mai értelemben vett zsidóság."

( Részlet Hahn István: Javne c. dolgozatából. A cikk eredetije az Ararát Magyar zsidó évkönyv az 5704-5. évre jelent meg, mely a polgári időszámítás 1944. éve volt)


"Uvené Jerusálájim, ir hakodes bimhérá vejaménu. Báruch Ata Adonáj, boné verachámáv, Jerusálájim, ámen." (És építsd fel Jeruzsálemet, szent városunkat mielőbb, még napjainkban. Áldott vagy Te Örökkévaló, aki irgalmában felépíti Jeruzsálemet, ámen.)

Velem született optimizmusom talán az oka, hogy mindig, mindenben azt keresem, miért történt ez éppen velem? A jeruzsálemi szentély lerombolásáról már sokan, sokfélét írtak, vallásos, vagy tudományos szempontokat figyelembe véve.
Nem akarok most egy hasonló elemzésbe belemenni, de nem lennék önmagam, ha nem gondolkodnék el azon, mit jelent ez nekem ma, a 21. század második évtizedében?

Óriási fájdalom, hatalmas törés ez a zsidó nép történetének egyik mélypontja, amiből nem sokan gondolták volna akkor, hogy van felállás. De ott van Javne és bölcsei. A javnei iskola nyomán kialakult zsidóság a rabbinikus irodalomból, a Talmudból és a midrásokból szól hozzánk. A Talmud és a Misna egyik fő érdeme, hogy a zsidó közösségi lét fikcióját fenntartotta a szétszóródottságban is. Szent könyveink történetei a szentély lerombolásának okait kutatva, a zsidó nép bűneiről tépelődve is azt a tanítást keresik, mely megmutatja hogyan tovább, miként lehetne újra kezdeni?

És ahogy ez az áldásban is megfogalmazódik, "még napjainkban" építsd fel a szentélyt, hiszen a jelenlegi állapot átmeneti, a múlt a valóság, ami akár azonnal folytatódhat a holnappal, ami ebben az esetben nem valami távoli jövő, hanem valóságosan jelenti akár a tényleges holnapot.
Ami most van, az azért fontos, mert a múlt folytatása és a jövő előkészítése.
Számomra Javne jelentősége az is, hogy átmentette a zsidó közösség ideáját. A fizikai birodalom megszűnhetett, de birodalom maradt, mégpedig szellemi birodalommá fejlődött. A zsidó közösség önként, saját elhatározásából évszázadokon keresztül olyan erős belső szervezetet állított fel, ami minden külső erőtényező segítsége nélkül, támadások kereszttüzében is képes volt megállni a történelem viharában.

A zsidó nép tovább élte nemzeti életét, ahogy lehetett. Minden városka zsidó utcája egy kis Jeruzsálem, mindegyik zsinagóga és apró imaház is egy kicsiny szentély, ahol nap, mint nap ima hangzik fel éppen azokban az órákban, amelyekben a még valóságos, élő szentélyben az áldozatokat mutatták be. Ennek az életnek pedig egyetlen kényszerítő ereje van, a zsidó emberek önkéntes magára vállalása.
Hósea próféta szavait mondta a síró tanítványoknak 70 áv hó 9-én rabbi Jochanán ben Zákkáj: "Szeretet kívánok, nem áldozatot." A szeretet itt a rend, a törvény helyreállítását a közösség szeretetét jelenti. Hiszen az önkéntes magára vállalás sok nehézséget jelentett akkor is, és jelent ma is.
Zsidónak lenni ma sem könnyű,- bár korunkban már más okok miatt, mint még akár egy évszázaddal ezelőtt is - de megéri!








Felhasznált irodalom: Hahn István: A próféták forradalma
Vallástörténeti és történelmi tanulmányok

Tartozni valahová...

Vége Jom Kipurnak, ismét megcsináltam, és ismét az a felszabadult öröm és megrendülés, amit az ünnep végét jelző sófár hangja kelt lelkemben, ujjongás, hogy megcsináltam, és már nem vagyok sem éhes, sem szomjas, már bírnám tovább is...Ilyenkor számot vet az ember lánya, mit csinál ezután másképp, mit ugyanúgy, mint eddig...elgondolkodtam azon, hogy milyen utat jártam be idáig.


Ha kedvenc mesémet kell megneveznem, Andersen rút kiskacsája jut eszembe először. Ez a mese tökéletesen jellemzi az életemet. Mindenkit jellemez a kedvenc meséje, vagy története... A rút kiskacsa rengeteg hányattatáson megy keresztül, mire kiderül, hogy nem is kacsa, hanem szépséges hattyú.

A kiskacsa országon-világon át vándorol, hogy nyugalomra leljen, hogy megtalálja azt a helyet, ahol boldogan élhet, míg... De honnan is tudhatná, hogy hol a helye, amikor eddig mindig olyan ajtókon kopogott, ahol nem fogadták szívesen. De ösztönösen, kitartóan kereste azt a társaságot, ahol otthon érezheti magát. Egy biztos, ahol az ember számkivetettnek érzi magát, az egészen biztosan rossz ajtó. Sajnos ezt csak akkor tudhatjuk meg, ha már bekopogtunk és be is léptünk az ajtón, és elkezdünk odabenn megmelegedni. A kiskacsa a parasztember házában szerencsétlenül viselkedik, pedig a gyerekek kitörő örömmel fogadják. Beleesik a tejbe-vajba, majd a lisztbe, össze-vissza röpköd, csapkod a szárnyaival, semmi sem sikerül úgy ahogy kellene...Van úgy, hogy semmit sem sikerül jól tennünk. Megpróbálunk alkalmazkodni, helyesen, szépen viselkedni. Csak még rosszabbul megy minden. A kiskacsának semmi keresnivalója sem volt abban a házban. Ilyen, amikor kétségbeesésünkben rossz ajtón kopogtatunk, és kérünk bebocsáttatást.
A bármi áron valahová tartozni akarás könnyen olyan viselkedésre kényszerít, amely megfoszt életerőnktől. Egy kedves, jó magaviseletű, ámde ideges nő/férfi áll előttünk, aki azért, hogy az áhított befogadást, elismerést megkapja, teljesen elveszti életerejét és alkotóerejét is. Ennél jobb és élettelibb is, ha azok maradunk, aki voltunk, és hagyjuk, hogy mások is ugyanezt tegyék.

"Légy önmagad! Mindenki más már foglalt."(Gilbert S. Perreira)


Kezdjünk alkotni, ki, mit tud és szeret csinálni. Írni, festeni, játszani, tanulni és felsorolni is lehetetlen azokat a szépséges dolgokat, amelyeket saját és embertársaink örömére végezhetünk. Akkor is, ha nem ez a fő foglalkozásunk, úgymond nem ebből élünk. Valósítsuk meg azokat az álmainkat, amiről azt gondoljuk, hogy nem érdemes, nem vagyunk elég ügyesek, szépek és tehetségesek hozzá. Ne legyünk megfagyottak, mint a kiskacsa, amikor befagy körülötte a tó, és ő is csaknem odavész. Mozdulj, harcolj, csináld, ne add fel, mert ami mozog, az él! Szerencsére ismerek olyan embereket, akik így tettek, és most elégedettek az életükkel, mert ámbár nehéz napok, hónapok, évek vannak mögöttük, de megtalálták azt a tevékenységet, ami kitölti az életüket, boldoggá teszi őket.

Ha valaki megpróbált már valahová beilleszkedni és nem sikerült, tudja, a kitaszítottság érzése fájdalmas. De én mégis szerencsésnek tartom ezt a helyzetet. Magamat is, mert így esélyem van arra, hogy egyszer csak igazi rokonaim karjába fussak, mint a kiskacsa, amikor már hattyúként a hattyúcsapat tagja lett. Megéri, hogy fáradságot nem ismerve vándoroljunk igazi pszichikus és lelki rokonainkat keresve, mint ott maradni, ahová nem tartozunk. A számkivetettség megedzi, megerősíti a szívünket, lelkünket. Jó dolog keresni az új lehetőségeket, új embereket, hiszen ezzel fejlődünk és gazdagodunk lelkileg. Keressük az igazi természetünknek megfelelő kultúrát, s ha nem találjuk, építsük fel magunknak! Ez azért jó, mert ilyenkor általában kiderül, hogy vannak, akik már régóta figyelnek minket, lelkesen csatlakoznak kezdeményezéseinkhez, kijelentve, hogy már ők is éppen azt keresik egy ideje!

Természetesen semmi baj a kacsákkal és a tyúkokkal, akik nem értették a hattyúfiókát, hiszen a kacsa az kacsa, a hattyú pedig hattyú, a macska az macska, a kutya pedig kutya. Nem jobb és nem rosszabb egyik a másiknál. Csak más! Nem szeretik egymás eledelét, furcsának találják egymás öltözetét, az egyik úszni akar, a másik irtózik a víztől stb. Ha bármelyik arra kényszerülne, hogy úgy éljen, mint a másik szerencsétlen élete lenne.

De mindnek van helye a világban, mindre egyformán süt a nap. Így van ez velünk is, emberekkel. Mélységesen hiszek abban, hogy minden embernek helye és küldetése van ezen a világon. Hogy pontosan mikor derül ki, hogy ez az életfeladat mi is, arra nem könnyű megtalálni a választ.

Márai csodálatosan fogalmazza meg ezt:

“Mindaz, amit a világ akarhat tőled, alku és félmegoldás. Csak az számít, amire te szerződtél önmagaddal és jellemeddel. Ebben a szerződésben nincs alku.
Az élet egy jellemtől kegyetlenebb kamatot szed, mint az uzsorások. Mindenért fizetned kell, a függetlenségért, az örömért, a testi egészségért is, de legfélelmetesebben a jellemeddel és munkáddal kötött szerződésért kell fizetned. Ennek a rabtartónak nem mondhatod soha: “Fáj a fejem.” Vagy: “Máshoz volna kedvem.” A gályarabnak is könnyebb, mint annak, aki munkára szerződött jellemével.” (Márai Sándor: Füves könyv – A szerződésről, még egyszer)



Igen, azt senki sem mondta, hogy könnyű!

Márai nyomában...Jeruzsálem I.

A Tolnai Világlapja, a Kassai Napló, az Ellenzék, a Magyar Nők Lapja és még nagyon sok más folyóirat jelentette meg Márai útirajzait. Az Istenek nyomában címűt sikerült megszereznem antikváriumból, melyet 1943-ban adott ki Révai.

Mondanom sem kell, hogy az Ígéret földjén tett kalandozásait olvastam legnagyobb érdeklődéssel. 1926-ban járt ott, és fiatalembereknek nem is tudna tanulságosabb utazást ajánlani, ahogy a könyv új kiadásához írt előszavában
meg is jegyzi. Marseilles-ben szállt a Cap Polonio-ra, egy német eredetű francia hajóra, hol nápolyi zenészekkel, francia katonákkal, kiket Damaszkusz felé utazva egy vonaton lát majd viszont Szíriában, zsidó kivándorlókkal Budapestről hajózik a titokzatos Kelet felé.

Egyiptomból Luxor, Assuan, Kairó nevezetességei, Tut-Ank-Amon kincseinek megtekintése után, vonattal folytatta útját, és reggel, amikor megáll az expressz héberül kérdi tőle a hordár, hogy hova vigye a poggyászát.

Részletek Márai Sándor Istenek nyomában című könyvéből...


"...Leszállok, s egy alacsony, terméskőből épített állomásépület falán lassan, szótagolva olvasom ezt az egyetlen szót, ezt a naiv jelzőtáblát: Jeruzsálem.

Szemtől-szembe a táblával, melyre süt a nap, kezdi csak gyanítani az utas, hol is van hát?...
S első érzése szorongás, tiltakozás, idegenkedés. Egyszerre nehéz lesz szíved és lelked: oly hangos lárma zúg a szóban, olyan dörömbölés, az emberiség legrégibb, legtitokzatosabb emlékei, vágyai, szándékai harsannak fel ebből a szóból, az állomástáblából, melyet gyengébbek kedvéért függesztettek ki, hogy össze ne tévessze profán helyekkel a vándor: "Jeruzsálem."

"...Az állomásépület előtt nem látok még semmit a városból, a lakott negyed valahol távolabb dereng, ott a hegy mögött. Lassan megyek és csodálkozom, miért ez a feszengés, miért ez a tartózkodás, mellyel e földre lépek, városok legöregebbjének földjére, Jeruzsálem utcaköveire. Nem hív itt most semmi, inkább visszahúz, fogvatart valami. Az élet nagy élményei előtt torpan így meg az ember egy pillanatra, a szerelem, a halál, a nagy megismerések előtt.. De ez a tartózkodás, feszengés később sem múlik el, hetek múlva se. Ha leülök egy padra az utcán, előbb körülnézek. Ha eldobok egy gyufát, úgy érzem, illetlenséget követtem el. Később megtudom, nem vagyok egyedül ez érzéssel;később beszélek, óvatosan, zsidókkal és keresztényekkel erről, s mind érzik ez elfogódottságot, mind szenvednek miatta. Jeruzsálem teljesen megtelt az emberiség legnagyobb emlékeivel s az élőknek már nem is jut igazi helyük falai között. Nincs még egy városa a világnak, hol az idegen ennyire gyámoltalan, elfogódott, mint e városban, mely egyforma közönnyel fogadta Vilmos császárt és Oroszlánszívű Richárdot."

"...Két hegyre nyílik az ablakból kilátás; mon pere behozza cipőm s megmondja a két hegy nevét. Az egyik az Olajfák hegye, a másik a Golgotha.
S mindennel így vagy itt, nem tudod, mikor vagy profán,s mikor vagy hanyag, sznob, vagy túlzottan érzékeny, nem tudod, hogy a pad, melyre leülsz, a kút, melyből iszol, nem valamilyen hétszer szent ereklye-e,- zavarba jössz, elveszted biztonságodat, nem mersz az ablakon kinézni, mert hozzászoktál, hogy szép kilátás címén a Gellérthegyet mutassák neked, vagy Jurát, vagy a Tátrát.
Itt a Golgothát mutatják."

"Nincs támpont, ahol megpihenhetsz, a városnak nincsenek történelmi közhelyei, melyek láttára eloszlana lelkedről ez a nyomasztó, lenyűgöző ünnepélyesség, Jeruzsálem hétszer és hétféleképpen szent ünnepélyessége. Milyen a város, a világ legöregebb fővárosa? A világ legöregebb fővárosa a legvidékibb város. Minden vidékies, valahogy nem is keleti, nem is ázsiai értelemben: stuttgarti és kownoi értelemben is vidékies, s a mellett néha olyan az egész, mint Firenze, s a végén teljesen olyan, mint Jeruzsálem. ... A város arca keverék ghettoból és kispolgári terpeszkedésből; vidékiességből és ősöreg fővárosi fölényből. A város nem piszkos és nem tiszta, az arab városok szeretetreméltó lármájából, színeiből, mozgalmából nem találsz itt semmit, mecset áll a zsinagóga, és hatvanféle keresztény-szekta temploma a mecset mellett. Az utcát villany világítja, de a városnak nincs csatornázása, sem vízvezetéke, az ivóvizet ciszternából szolgáltatják, de az utca sarkán a zsidó rendőr londoni ünnepélyességgel emelgeti karját és mutogatja a gépkocsiknak az irányt....A város jellege nem arab, nem keresztény, de legkevésbé zsidó. A város arca nem nyugati, de megközelítőleg sem keleti. Csak ilyen borzalmasan öreg, történelemtől, istenek árnyékától, szenvedélyektől átitatott multú város engedheti meg magának ezt a sehová-nem-tartozást, ezt a kiszakadást a korszerűből, s minden előzetes elképzelés megcsúfolását. Jeruzsálem nem olyan, ahogy Josephus Flavius elmesélte és nem olyan, ahogy én előadom. Nem is áltatom magam:; nem tudom elmondani milyen Jeruzsálem? Mintha a város csak ürügy, csak keret akarna lenni mindenféle- mohamedán, keresztény, zsidó-elképzelésnek arra a tartalomra, amelyről azt hiszik, hogy értelme a titokzatos kegyhely: Jeruzsálem."

Folyt. köv....

Olasz capriccio

Olaszországhoz való vonzódásom és Csajkovszkij iránti rajongásom egybefonódik az orosz mester egyik legnépszerűbb darabjának, az Olasz capriccio-nak hallgatása közben.
1880-ban, itáliai tartózkodása alatt értesült Csajkovszkij arról, hogy IV.szimfóniájának párizsi bemutatója nagy sikerrel zajlott. Ez az örömhír hozzájárult ahhoz, hogy szabadon átengedje magát az olasz benyomások derűs, könnyed élményeinek. Olasz dallamok ihlette művét majd otthon önti végleges formába. Kaszárnyából kiszűrődő trombitajel, romantikus szerenád,a nápolyi utca vidám mandolinjátéka, a fergeteges tarantella, mind felhangzik ebben a változatosan hangszerelt, elbűvölő muzsikában, melyet 1880-ban mutattak be Moszkvában.

Csajkovszkij zenéjét hallgatva, lelkemben újra és újra megcsodálom az olasz táj szépségét, beszippantom a kisvárosok kávézóinak illatát, ahová reggelre odaérve betérünk, és szemtelenül nézegetem az idős urakat, akik jókedvűen érkeznek napindító kávéjukat elfogyasztani, hangosan,vidáman és kedvesen kérdezgetnek bennünket, dicsérik a lányokat úgy, ahogy csak az olaszok képesek, ellentmondást nem tűrően,de nem tolakodón, és szemernyi kétség nem férhet hozzá, hogy a legszebb nőnemű lény vagy a világon, és nem tudsz mást tenni, csak mosolyogva annyit mondani: grazie, grazie!
A nap már korán délelőtt puhán körülölel melegével, az égen sehol egy felhő, és akkor érted meg, mit jelent az, hogy: azzurro! Mert az az azúrkék, az olasz specialitás, mint a spagetti, a pizza, a fagyi és a borok. Délben kiürülnek az utcák és ha összefutsz néhány szédelgő emberrel, biztos lehetsz benne, hogy turista ő is, mint te, és valami árnyas helyet keres, ahol némi hűsítő italt vehet magához, mert nem szeretné alvással tölteni drága idejét, mint a helyiek teszik ilyenkor déltájban. Ámde este, amikor enyhül a forróság,jól öltözött nők, divatos ruhákba bújtatott gyerekek és szemrevaló férfiak lepik el az utcákat, tereket, megtelnek a kávézók, fagyizók és éttermek, és az oregánó, bazsalikom, paradicsom, kávé és karamell illatát érezve, füledben az andalító zsibongással magával ragad a mediterrán életérzés, mely bódító, mint a vacsorához kortyolgatott bor, oly szenvedélyes és megnyugtató egyszerre,mint ahogy forró fejedet hirtelen lehűti a tenger felől szeszélyesen érkező szellő hűs fuvallata, szabad és kötetlen, mint a capriccio.

Nyitásra érkeztünk egy kisváros kávézójába

Felhők gyülekeznek fölöttünk, valahol Olaszországban

Késő délután Firenzében

Alkony az Arno partján

Kigyulladnak az éjszakai fények, lassan megtelnek az utcák...

Zsidó? Nem zsidó!

„Számomra nemrégen derült ki, hogy vannak a felmenőim között zsidó származású emberek is. Hát ez aztán a nagy story” – mondta a jobbikos politikus, Szegedi Csanád.

Legalább két hétig nevethetnékem támadt, ha eszembe jutott ez a blama...Mert az, hiába próbálja ilyen lazán venni, kapja is a kommenteket pártja rendkívül toleráns szimpatizánsaitól! Kissé csúsztatásnak is érzem a fenti szavakat, mert nem csak úgy egyszerűen a felmenői között vannak zsidó származásúak, hanem az édesanyja teljesen zsidó,nem is akármilyen pedigrével, van, aki nagyon örülne ilyen anyai zsidóságot igazoló papíroknak. Kérdőjelek nélkül, mondhatni glatt kóser!

Ez a fickó egyidős a lányommal, hasított belém a felismerés és végigfutott a gondolataimban a családunk azóta eltelt 30 éve, mióta unokáik vannak szüleinknek. Minden lépésükről tudnak, a gyerekek minden fellépését nézik a tv-ben, el akarják olvasni a róluk szóló cikkeket, pedig tekintélyes mennyiség gyűlt össze 19 éves zenészi pályafutásuk alatt. Sokat meséltünk a dédikről, volt, akit ismertek, tudják a gyerekeink, kik az őseik,melyik részéről származnak az országnak és Európának, melyik temetőben nyugszanak.
A kérdéseim, amik nem hagynak nyugodni, egyszerűek.
A Szegedi családban nem így volt?
Soha nem meséltek a dédszülőkről, rokonokról, soha nem jártak régen meghalt ősök sírjánál?
Nem meséltek Csanádnak arról, hol laktak, melyik iskolába jártak, hol dolgoztak?
Nem érdekelte az anyukát, hogy kikkel alkot egy csapatot a fia?
Az anyuka hallotta miket harsognak a világba a fia elvbarátai, párttársai?
A nagymama is tudja, kik Csanád unokája frakciótársai, mi az a Magyar Gárda,milyen retorikát folytatnak vezetői, amit oly lelkesen és ellentmondást nem tűrően védelmezett a Hanuka alkalmából tervezett gyertyagyújtási rekordkísérlet elleni tüntetésen mondott beszédében a Hősök terén, ha jól emlékszem 2009-ben?
Hogy tudták titkolni a zsidóságukat?
Mit gondol a nagymama arról a kormányzóról, akit unokája az alábbi szavakkal méltatott a televízióban:
"...Vitéz Nagybányai Horthy Miklós a XX. század legnagyobb államférfija..",
akinek a regnálása alatt 56 nap alatt 437402 magyar állampolgárságú embert deportáltak megsemmisítő táborokba, akiknek egyetlen bűnük volt, hogy zsidónak minősültek azok szerint a szégyenletes törvények szerint, melyeket a magyar parlament hozott és "őfőméltósága" szentesített?

Az anyai nagymama és a nagypapa családtagjai is így gondolják? Nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek nem hiányoztak? Soha nem kérdezte meg Csanád, hogy miért nem ismeri a család anyai oldalát? Ha igen akkor mit válaszoltak? Vagy mindenki egyöntetűen tagadta a zsidóságát?
Akárhogyan töröm a fejem, nem tudom elképzelni!!!

Nem fogok most felsorolni mondatokat, kijelentéseket, melyeket a Szegedi Csanád nevével is fémjelzett Jobbik tagjaitól, képviselőitől hallhattunk az elmúlt néhány évben. Csak azért, mert elveimmel ellentétes, hogy most ilyenformán is terjesszem ezeket a megnyilvánulásokat, de aki akar, sajnos talál belőlük bőven a világhálón.
Szegedi azt mondta, hogy szereti a nagymamáját!

A nagymama és az anyuka nem állt oda elé, és nem mondta el neki, hogy mi történt Magyarországon 1944 tavaszán?

Hogyan lehetséges ez egy családban, ahol szeretik, tisztelik egymást?
Ez a kérdés kúszott be szép lassan az agyamba, és nem tudom rá a választ!

Fischer Annie születésnapjára...

Néhány héttel az első világháború kitörése előtt július 5-én született a XX. századi zenetörténet egyik legnagyobb alakja, Fischer Annie zongoraművésznő. Emlékszem gyerekkoromban mennyire csodáltam királynői alakját, ha megjelent a televízióban, sajnos élőben nem volt szerencsém látni/hallani őt. Nem tudtam akkor, csak éreztem, hogy valami nagyon különlegesnek vagyok tanúja, amikor felvételeit hallgattam. Férjének, Tóth Aladárnak első házasságából származó unokája emlékező szavait a neten találtam, ahol barátai, tisztelői emlékeznek rá, a történeteket Székely György jegyezte le.



"Külföldi útjain – de itthon is - Annie délben négy kávét fogyasztott, majd délután két-három óra után kezdett el „élni”, öt óra körül evett valamit, majd koncert után este 11 körül vacsoráztunk – Olaszországban jó pizzákat is – és Ő hajnali háromkor feküdt le. Reggeltől ezért mindig fél szabadnapom volt. Dohányzása hihetetlen volt, napi négy dobozzal szívott, délben rágyújtott és folyamatosan dohányzott. Kis ezüstfedeles hamutálcái voltak, az autó füstfelhőben úszott. Olaszországban fél tízkor kezdődtek a koncertek, a szervezés gyakran laza volt. Nemritkán az előadóteremnél nem volt senki, nem találtuk a zongorát. Csak 20 perceket próbált, ellenőrizte a hangolást, komolyabb gyakorlást nemigen tapasztaltam. Azonban a koncert előtt két órával visszamentünk, egyedül maradt, koncentrált – azaz cigarettázott, egy kis vizet ivott - semmi egyébre nem volt szüksége.
Ruháival mindig elégedetlen volt, főleg anyagokat vett. Órákig válogattuk ezeket ismert kedves boltjaiban, ahol már törzsvendégnek számított. Ízlése mintaszerű volt, mindent aprólékosan, lassan intézett. Arra nagyon adott, hogy mindig frissen, üdén jelenjen meg. Kissé magas sarkú cipő, blúz, szoknya – nadrágot sosem hordott. Mindig csinos volt, idős korában is. A közönség felé finom mosollyal fordult – előtte egy-két szippantás, és két szám közötti meghajlásoknál már kezemben kellett, hogy legyen az égő cigaretta.
A koncert másnapján órákig gyalogoltunk, mászkáltunk, nézegettünk. Mindig volt nála „háborús tartalék”: szalonna, kolbász, kenyér. Tudott élni, mindig megtalálta maga körül a harmóniát, panaszkodni ritkán hallottam. Nagyapámmal való együttélése volt életének nagy csodája, elvesztése törés volt életében.
Lakásuk érdekes volt: egy kanapé két karosszékkel – ő mindig a jobboldalon ült. Hátul nagyapám íróasztala, öt nagy szekrény tele irattal, nagyapám írásaival, amelyekhez Annie – miután valakit megkért, hogy rendezze azokat - soha többé nem nyúlt. A kis ezüst hamutartók a lakás legtöbb pontján láthatók voltak."

Chopin Concerto-ját hallhatjuk ezen a felvételen

Teljesen szubjektív gondolatok Eszter könyvéről...

Nem, nem a bibliai Eszterről szeretnék most szólni, hanem Rubin Eszter lakberendező-designer, gasztroblogger írónő elmúlt hetekben megjelent Barhesz című művéről.

Rubin Esztert négy éve ismerem, ugyanabba zsinagógába járunk imádkozni, ünnepelni. Amikor meghallottam, hogy könyvet írt, őszintén örültem, amikor megjelent megvettem, dedikáltattam, a házas lányomnak külön egyet.

A regény olyan nekem, mint Eszter maga. Hol vicces, hol komoly,hol tárgyilagos,hol romantikus, hol lelkes, hol rezignált, néha enyhén cinikus, vagy elismerő, misztikus és drámai. Vallomása életről, halálról, zsidóságról, ősökről, gyerekekről, házasságról, válásról, szerelemről, szakításról, születésről, temetésről szíven ütött, megnevettetett, megríkatott. Stílusa kulturált és éppen annyira bohém, hogy még ne legyen erőltetett. A kissé melankolikus személyiség izzón szenvedélyes nőt takar, aki őszintén ír szerelméről, de csak pontosan annyira kitárulkozón, hogy az ne legyen frivol. Ez egy finom regény, a szó szoros értelmében is. A receptek, amik kísérik, kiegészítik a történeteket,odaültetnek bennünket a családi asztalhoz, vagy a kerti parti közepébe, ahol érezhetővé válnak az illatok, ízlelhetővé válik az étel és az élet maga.

Közép-Európai családregény, játszódik Magyarországon, a XX. században. A két főszereplő a század elején teljesen zsidó, de az ismert történelmi okoknál fogva a század második felében már bekerült pár nem zsidó is a családba, amitől csak még eklektikusabb lett ez a színes forgatag, ami végigpörgött a múlt századon, át a századfordulón a XXI-be. A szereplők élete, mindennapi fájdalmuk, szerelmük, sírásuk, nevetésük,szorongásuk, forog tovább.

Olvassátok el a Barheszt, Rubin Eszter könyvét! Mert könnyed és súlyos, vidám és szomorú,fesztelen és megrendítő, benne van az egész élet eszenciája, mint a húslevesben!

Ha a Barhesz tánc lenne, rezüméje szerint a keringőt rendelném hozzá. De nem a Straussok bécsi valcereit, hanem Sosztakovicsét, a Jazz-szvit híres 2.keringőjét. Szívszaggató, szláv fájdalommal terhes dallama éppúgy végigsöpör a lelkünkön, mint a történelem az életünkön. S mi nem tehetünk mást, mint hogy élünk...