Ezzel a gyönyörű hasonlattal fejeztem be az előző bejegyzésemet, folytassuk innen!
Azonnal Farkas anyó jut eszembe, amikor Sir Kánnal szemben védelmezi Mauglit, aki bár akkor pottyant be a barlangjába, ő máris kölykének tekinti. Mennyi tűz van szavaiban, amikor megelégelve Farkas apó próbálkozását, hogy szép szóval, a törvényre való hivatkozással meggyőzze a tigrist, előugrik és szembeszállva a sebzett fenevaddal, a következőképpen szól:
"- Itt pedig én beszélek, Ráksa, a Démon! Az emberkölyök az enyém, hallod, te béna? Az enyém! Nem öli meg senki. Életben marad, együtt fog járni, együtt fog vadászni a Csapat..... . a végén pedig, tudd meg, te csupasz kis kölykökre vadászó, békaevő, halpusztító hitvány, rád fog vadászni! Most pedig hordd el magad, mert különben Szamburra, az őzbakra mondom, akit megöltem (én nem élek ám holmi eléhezett szarvasmarha húsán!), bénábban mégy vissza az anyádhoz, mint ahogy a világra jöttél, te égett mancsú, te! Takarodjál!"
Igen, semmi kétségünk nem lehet afelől, hogy aki ilyen szavakat hallat, az egészséges, tisztában van a határaival, leleményes, állhatatos és merész.
Sok rokon vonás van a farkasokban és a nőkben. Természetüknél fogva érdeklődőek, kitartóak és erősek. Beleérzőek, gondoskodnak kicsinyeikről, de társukról és falkájukról is.
Saját életemben velem is történt több hasonló eset, mint a Farkas anyóé. Amikor beteg kislányomat védtem meg az őt éppen leckéztető ápolónőtől, aki a nyöszörgő gyereken a könnyeit kérte számon, éppen egy görcsroham végén. Gimnazista lányomnak cinikus tanára volt, akinek szavai sértették az érzékeny lelkű kamaszokat. Arra tanítottam, hogy nem kell mindent elviselnie, ha úgy gondolja, hogy a tanár úr modora átlépett az elviselhetőség határán, álljon fel és jöjjön ki az osztályból, nagyon udvariasan ugyan, de határozottan, és hívjon fel minket. Erre ugyan sose került sor, de néhány spontán visszaszólásra igen.
Nem tudom, honnan vettem a bátorságot, de többször fordult elő velem hasonló eset, amikor nem előre kigondolva, hanem ösztönösen ugrottam elő, és mondtam, mondtam a magamét, aminek kivétel nélkül, az első döbbenet után, számomra kedvező vége lett.
Biztosan mindenki volt már hasonló helyzetben, amikor nem mérlegelt, nem gondolkodott, csak cselekedett, és utólag nem is értette, hogy történhetett a dolog? Pedig sokszor jó, ha nem maradunk csöndben, ha megvédjük magunkat, szeretteinket, kiállunk igazunkért, nem fogadjuk el feltétlenül egy vélt autoritás véleményét. Sajnos, ezt sokan félreértik,gyakran ijesztőnek, félelmetesnek találják, és könnyen ránk süthetik a nagyszájúság, erőszakosság, mohóság, fondorlatosság bélyegét.
Pedig csak természetes ösztöneinket követjük, amit manapság kezdünk elveszíteni. Mert azt tanítják apró koruk óta a lányoknak, hogy legyenek kedvesek, fogadjanak szót, beszéljenek halkan, üljenek egyenesen, a véleményüket pedig tartsák meg maguknak!
Halkszavú, egyszerű ruhába bújt, illedelmesen viselkedő lányokat tartanak bájosnak, akik hangosak, akik kérdeznek, akik valami mellett kiállnak, akik mernek a megszokottól eltérően gondolkodni, azok pedig neveletlenek, nagyszájúak, elviselhetetlenek. A feltűnő ruha,a test díszítése, a csinos megjelenés gyanús!
Vannak, akik gondolkodás nélkül megkérdőjelezik egy nő hozzáértését, lenézik munkáját, nem kérik ki véleményét, illetve nem veszik figyelembe. Nem kezdek itt most arról beszélni, mennyivel többet kell bizonyítani egy nőnek,ha történetesen vezető munkakört szándékozik betölteni, mint hasonló kvalitású férfi kollégájának, ha egyáltalán van valami esélye! Saját tapasztalatom, hogy még egy konyha megtervezéséhez is jobban ért egy férfi tervező, mint egy 30 éve háztartást vezető nő!
Hányszor, de hányszor vágták a fejemhez, hogy nem lehet kiigazodni rajtam! Kiszámíthatatlan vagy, rapszodikus, hangulatember! De tegnap még így akartad, a múltkor ezt mondtad, most meg nem tetszik? Hogy lehet napról, napra mást szeretni, mást akarni, másképp csinálni, máshova rakni? Már megint mit találtál ki?
Nagyon nehéz azt a határvonalat megtalálni, amikor a szocializációra nevelés még nem öli meg a bennünk élő kreativitást és ezzel az életörömöt is. Lányunokám, Abigél, igazi természeti gyermek, néha Mauglinak hívjuk. Meghatottan figyelem, amikor megérkezik és első útja a macskáinkhoz vezet, a kutyáinkkal játszik, és szinte soha nem sétál, hanem fut. Neki játék a földön talált fadarab, a víz, a levelek, virágok. A kertünk végében vadon nőtt eperfáról eszegeti az epret,és tiltakozik, amikor az arcáról le akarjuk mosni a lila maszatot. Amit talál, bele akarja dobni a kerti tóba, sokszor sikerül is neki, nevet, ahogy futunk a hálóért, hogy kihalásszuk az oda nem illő dolgokat. Az állatok hangját hamarabb tudta utánozni, mint beszélni.(Kedvencem a kígyó, azt olyan édesen mutatja, hogy elmondhatatlan!)
De ha zenét hall, megszelídül és átalakul a kis vadóc, átszellemül, táncolni, énekelni kezd és úgy tűnik, nincs is a földön. Együtt mozog a zenével, érzi a hangulatát, és testével ki is tudja fejezni, mondanom sem kell, hogy tisztán énekli a hallott dallamokat! Lélegzetünket visszafojtva figyeljük, nehogy megzavarjuk! Két és fél éves!(Ilyen volt az anyukája és nagynénje, vagyis a lányaim is, a fiaim másként voltak ilyenek.)
Vigyázzunk, amikor neveljük a gyermekeket, de hangsúlyozom, a szocializáció fontos!
De tegyük ezt türelemmel, szeretettel, az ő egyéniségüket figyelembe véve!
Még nem olvastam kifejezőbb, érthetőbb megfogalmazását a gyermekeinkhez való tökéletes hozzállásnak, mint Kahlil Gibran szavait.
Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek.
Ők az Élet önmaga iránti vágyakozásának fiai és leányai.
Általatok érkeznek, de nem belőletek.
És bár véletek vannak, nem birtokaitok.
Adhattok nekik szeretetet,… de gondolataitokat nem adhatjátok.
Mert nekik saját gondolataik vannak.
Testüknek adhattok otthont, de lelküknek nem.
Mert az ő lelkük a holnap házában lakik, ahová ti nem látogathattok el, még álmaitokban sem.
Próbálhattok olyanná lenni, mint ők, de ne próbáljátok őket olyanná tenni, mint ti vagytok.
Mert az élet sem visszafelé nem halad, sem a tegnapban meg nem reked.
Ti vagytok az íj, melyről gyermekeitek eleven nyílként röppennek el.
Az íjász látja a célt a végtelenség útján, és ő feszít meg benneteket minden erejével, hogy nyilai sebesen és messzire szálljanak.
Legyen az íjász kezének hajlítása a ti örömetek forrása;
Mert Ő egyként szereti a repülő nyilat és az íjat, amely mozdulatlan.
Abigél
