2012. szeptember 26., szerda

Tartozni valahová...

Vége Jom Kipurnak, ismét megcsináltam, és ismét az a felszabadult öröm és megrendülés, amit az ünnep végét jelző sófár hangja kelt lelkemben, ujjongás, hogy megcsináltam, és már nem vagyok sem éhes, sem szomjas, már bírnám tovább is...Ilyenkor számot vet az ember lánya, mit csinál ezután másképp, mit ugyanúgy, mint eddig...elgondolkodtam azon, hogy milyen utat jártam be idáig.


Ha kedvenc mesémet kell megneveznem, Andersen rút kiskacsája jut eszembe először. Ez a mese tökéletesen jellemzi az életemet. Mindenkit jellemez a kedvenc meséje, vagy története... A rút kiskacsa rengeteg hányattatáson megy keresztül, mire kiderül, hogy nem is kacsa, hanem szépséges hattyú.

A kiskacsa országon-világon át vándorol, hogy nyugalomra leljen, hogy megtalálja azt a helyet, ahol boldogan élhet, míg... De honnan is tudhatná, hogy hol a helye, amikor eddig mindig olyan ajtókon kopogott, ahol nem fogadták szívesen. De ösztönösen, kitartóan kereste azt a társaságot, ahol otthon érezheti magát. Egy biztos, ahol az ember számkivetettnek érzi magát, az egészen biztosan rossz ajtó. Sajnos ezt csak akkor tudhatjuk meg, ha már bekopogtunk és be is léptünk az ajtón, és elkezdünk odabenn megmelegedni. A kiskacsa a parasztember házában szerencsétlenül viselkedik, pedig a gyerekek kitörő örömmel fogadják. Beleesik a tejbe-vajba, majd a lisztbe, össze-vissza röpköd, csapkod a szárnyaival, semmi sem sikerül úgy ahogy kellene...Van úgy, hogy semmit sem sikerül jól tennünk. Megpróbálunk alkalmazkodni, helyesen, szépen viselkedni. Csak még rosszabbul megy minden. A kiskacsának semmi keresnivalója sem volt abban a házban. Ilyen, amikor kétségbeesésünkben rossz ajtón kopogtatunk, és kérünk bebocsáttatást.
A bármi áron valahová tartozni akarás könnyen olyan viselkedésre kényszerít, amely megfoszt életerőnktől. Egy kedves, jó magaviseletű, ámde ideges nő/férfi áll előttünk, aki azért, hogy az áhított befogadást, elismerést megkapja, teljesen elveszti életerejét és alkotóerejét is. Ennél jobb és élettelibb is, ha azok maradunk, aki voltunk, és hagyjuk, hogy mások is ugyanezt tegyék.

"Légy önmagad! Mindenki más már foglalt."(Gilbert S. Perreira)


Kezdjünk alkotni, ki, mit tud és szeret csinálni. Írni, festeni, játszani, tanulni és felsorolni is lehetetlen azokat a szépséges dolgokat, amelyeket saját és embertársaink örömére végezhetünk. Akkor is, ha nem ez a fő foglalkozásunk, úgymond nem ebből élünk. Valósítsuk meg azokat az álmainkat, amiről azt gondoljuk, hogy nem érdemes, nem vagyunk elég ügyesek, szépek és tehetségesek hozzá. Ne legyünk megfagyottak, mint a kiskacsa, amikor befagy körülötte a tó, és ő is csaknem odavész. Mozdulj, harcolj, csináld, ne add fel, mert ami mozog, az él! Szerencsére ismerek olyan embereket, akik így tettek, és most elégedettek az életükkel, mert ámbár nehéz napok, hónapok, évek vannak mögöttük, de megtalálták azt a tevékenységet, ami kitölti az életüket, boldoggá teszi őket.

Ha valaki megpróbált már valahová beilleszkedni és nem sikerült, tudja, a kitaszítottság érzése fájdalmas. De én mégis szerencsésnek tartom ezt a helyzetet. Magamat is, mert így esélyem van arra, hogy egyszer csak igazi rokonaim karjába fussak, mint a kiskacsa, amikor már hattyúként a hattyúcsapat tagja lett. Megéri, hogy fáradságot nem ismerve vándoroljunk igazi pszichikus és lelki rokonainkat keresve, mint ott maradni, ahová nem tartozunk. A számkivetettség megedzi, megerősíti a szívünket, lelkünket. Jó dolog keresni az új lehetőségeket, új embereket, hiszen ezzel fejlődünk és gazdagodunk lelkileg. Keressük az igazi természetünknek megfelelő kultúrát, s ha nem találjuk, építsük fel magunknak! Ez azért jó, mert ilyenkor általában kiderül, hogy vannak, akik már régóta figyelnek minket, lelkesen csatlakoznak kezdeményezéseinkhez, kijelentve, hogy már ők is éppen azt keresik egy ideje!

Természetesen semmi baj a kacsákkal és a tyúkokkal, akik nem értették a hattyúfiókát, hiszen a kacsa az kacsa, a hattyú pedig hattyú, a macska az macska, a kutya pedig kutya. Nem jobb és nem rosszabb egyik a másiknál. Csak más! Nem szeretik egymás eledelét, furcsának találják egymás öltözetét, az egyik úszni akar, a másik irtózik a víztől stb. Ha bármelyik arra kényszerülne, hogy úgy éljen, mint a másik szerencsétlen élete lenne.

De mindnek van helye a világban, mindre egyformán süt a nap. Így van ez velünk is, emberekkel. Mélységesen hiszek abban, hogy minden embernek helye és küldetése van ezen a világon. Hogy pontosan mikor derül ki, hogy ez az életfeladat mi is, arra nem könnyű megtalálni a választ.

Márai csodálatosan fogalmazza meg ezt:

“Mindaz, amit a világ akarhat tőled, alku és félmegoldás. Csak az számít, amire te szerződtél önmagaddal és jellemeddel. Ebben a szerződésben nincs alku.
Az élet egy jellemtől kegyetlenebb kamatot szed, mint az uzsorások. Mindenért fizetned kell, a függetlenségért, az örömért, a testi egészségért is, de legfélelmetesebben a jellemeddel és munkáddal kötött szerződésért kell fizetned. Ennek a rabtartónak nem mondhatod soha: “Fáj a fejem.” Vagy: “Máshoz volna kedvem.” A gályarabnak is könnyebb, mint annak, aki munkára szerződött jellemével.” (Márai Sándor: Füves könyv – A szerződésről, még egyszer)



Igen, azt senki sem mondta, hogy könnyű!









4 megjegyzés:

tudózsidó írta...

ez roppant talányosra sikerült :)

szepi lajos írta...

hm...

szepi lajos írta...

A nagy kérdés az, hogy a kiskacsa hattyú lesz-e, ha nagy fehér tollakat rak magára? A kacsák kinézik maguk közül, a hattyúk meg lenézik, mert ők azért átlátnak a szitán... A kiskacsa meg rájön, hogy csak egy kiskacsa, aki nagyra tartotta magát és a hattyúkkal magasan repülve nagyobbat lehet esni, ha nem igaziak a tollak...

Kovács Katalin írta...

Kedves Lajos, köszönöm a hozzászólást!
Ebben a mesében nem erről van szó! Itt a kiskacsa valójában hattyú, de azt hiszi, hogy kiskacsa, a többiek is azt hiszik, de mivel nem hasonlít a többi cuki, sárga, pelyhes kiskacsára, a testvérei, az udvar és a végén a saját anyukája is kiközösítik, elüldözik, mert annyira más. Hosszasan bolyong, szenved, de rendületlenül keresi azokat, akik befogadják. Több tévedésen keresztül, immár felnőtté válva, hattyúkkal találkozik, akik örömmel fogadják maguk közé. Szó sincs idegen tollakról arról sem, hogy "csak" kiskacsa, annál is inkább, mert itt a kacsaság nem egy értéktelenebb minősítést jelent, hanem azt, hogy az más, és mindenkinek meg kell találnia a saját falkáját, hogy állati hasonlatnál maradjak. Nem arról van szó, hogy a kiskacsa rak magára nagy, fehér tollakat, hanem a kacsának rút kis jószágból fejlődik ki a hattyú, aki hattyúnak viszont gyönyörű!